Bő egy éve költöztünk városból falura. Volt bennem félelem rendesen. Mi lesz, hogy lesz, biztosan akarom én ezt? És ha nem válik be? Nem ugrálhatunk 3 gyerekkel ide-oda…De a férjem nagyon vágyott már sok évnyi Budapest után falura, nyugalomba, zöldbe-kertbe. Hát mentünk… Falu, parasztház, kert, mindenkinek köszönő emberek… Kellett egy kis idő, amíg megszoktam. De ahogy elkezdtem ráérezni a falu ízére, úgy nyugodtam le én is, szépen lassan. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy beszélgetek a boltban a pénztárossal. A szomszéd bácsival elcsevegek a semmiről, vagyis az időjárásról… Reggel kilépve a kertbe, beleszagolok a levegőbe. Ez tényleg én vagyok?
Hirtelen minden a helyére került. Majd elkezdtem élvezni olyan dolgokat, amik addig a kötelesség kategóriába tartoztak, mint a főzés. Egyszer csak rájöttem, szeretek sütni is. Imádom… Végül én, aki addig az ikeán kívül nem ismertem mást, elkezdtem felfedezni a régi bútorok báját… Magával ragadott az a csoda, ahogyan egy régi, koszos, piszkos, szuvas bútorból sok munkával szépet csinálhatunk. Semmihez sem fogható érzés…Persze a kisördög az agyamban néha még próbálkozik, és ilyeneket mond, hogy ” Sütnifőzni, kertet szagolgatni, bútort csiszolgatni koszosan egész nap? Na ne már, tényleg? “
És tényleg… Most már ez vagyok én. Egy falusi ” liba” 🙂 És büszke vagyok rá, nagyon!
Na nem kezdem el meghirdetni a Városiak költözzetek vidékre!!! forradalmat, mert én is csak most értem meg erre, 30 fölött…
20 évesen azt sem hittük el, hogy Budapesten kívül Magyarországon lehet máshol is élni. Ott, ahol még egy mozi sincs, ahol nem tudunk leugrani este 11-kor a sarokra sós mogyiért, mert éppen ahhoz lett kedvünk, ahol mindenki tud mindenkiről mindent, meg amúgy is. Falu? Na ne… Hétvégenként, mikor-hova elutaztunk bulizni meg mókázni vidékre. Aztán vasárnap este gyorsan vissza Budapest, a főiskola meg a munka, hogy én is gazdagítsam a metrón “senkire nem nézünk rá” emberek táborát.
Akkor az volt a jó, a természetes. Most már el sem tudom képzelni, hogy visszamegyek valaha is városiba.
Megtaláltuk magunkat itt falun, ahol az élet sokkal nyugodtabb, lassabb, illatosabb. A gyerekek is elkezdték megszeretni, lett sok új élmény, tapasztalat.
Mi mindenhova kísérgettük őket, mert ezt szoktunk meg. Majd az iskola második hetében a 8 éves fiam megjegyezte, hogy ne kísérgessem a suliba ,mert az ciki…Mert itt mindenki egyedül jár. Már az elsősök is. Na bumm, ciki lettem… Ezt is fel kell dolgoznom valahogy.:)
Megbirkóztam vele, és a falusi léttel is… Nagy, remélem örökre szóló barátságot kötöttünk.
Julia
Az az igazság, hogy én is tudnék újra Budapesten élni, akár holnaptól is, de nagyon jól érezzük magunkat itt, falun is.:)
Bocsi de csak most olvastam ezt a bejegyzésedet….Én gyerekkoromban falun éltem és nagyon vágytam városban élni, szerencsére 10 éves korom óta városban élek bár nem Budapesten. És szeretem, nem is akarok falun élni soha többé (52 éves vagyok 🙂 ). No persze ahol én élek az nincs túl messze a városközponttól, kertes ház, van kutya, macska (haszonállat csak azért nincs mert nálam tuti végelgyengülésben pusztulna el mivel én ugyan le nem vágom amit én etetek). Évek óta kerékpárral járok dolgozni is és általában mindenhova. Nagyon vágyom Budapestre költözni, no persze csakis valami hasonló környezetbe mint ahol most élek, társasházba, panelba soha! Ha nem sikerül, akkor maradok itt. Mindettől függetlenül remélem azóta is jól érzitek magatokat a falun, további sok szép élményt kívánok Nektek!!! 🙂
Köszönöm, viszont! 🙂
Átjött persze, sikerült és nagyon örülök, hogy jól érzik magukat! 🙂
Csak tényleg annyi észrevételem volt, hogy a “semmiről, vagyis az időjárásról”…
🙂 további sok boldogságot kívánok!
Én is itthonról dolgozom 3 gyerek mellett, mióta elköltöztünk. 🙂
Ebből a bejegyzésből azt szerettem volna kihozni, hogy mennyire szeretjük a vidéki életet! Remélem azért sikerült. Rengeteget beszélgetek az időjárásról a szomszéd bácsival azóta is. 🙂
Csak saját magamat falusi libázom le, senki mást soha. Én pedig büszke vagyok arra, hogy falusi liba lettem, aki maga süti a kenyeret családnak, készíti a friss ételt nap, mint nap…
Csak sajnálni tudlak, de menj csak. Csak majd ne csodálkozz, ha 10 év múlva megrákosodsz a szmogtól és a városi stressztől. Én 16 évesen költöztem Pestre és 16 évig éltem ott. Most újra vidéken, végleg. Ne dőlj be a városnak. Abból, ami a lényeg, semmit nem ad. A városban csak beton és halál van. Persze akinek ez kell a tiszta, egészséges környezet helyett, annak csak tessék. Mindenki úgy teszi tönkre az életét, ahogy csak tudja! 🙂 Szóval én nem ajánlom. Beteg egy hely Budapest az összes előnyével együtt.
Az időjárás az semmi???? Drága asszonyom! Nooormális? 😀 Falun? Ilyet nem falusi libák, hanem csak a nagyon buta libák gágognak. Egy falusi libát érdekli az időjárás, nagyon is.
Én kifejezetten sokat beszélgetek a szomszéd bácsikkal arról, hogy mik a tapasztalataik a helyi időjárási viszonyokkal, mikor melyik irányból jön a vihar, ha erről vagy arról jön, akkor nem lesz eső, stb. Idén hidegebb van ebben az évszakban vagy melegebb, sok az eső vagy kevés, ha most ez van, akkor holnap az lesz…. Hihetetlenül fontos megtudni, hogy mi a helyzet ezzel. Az emberek vidéken, legalábbis akik valamilyen szinten gazdálkodnak, nem azért beszélgetnek az időjárásról, mert nincs más véleményük a világról, hanem azért, mert hallatlanul fontos. Egyébként örülök, hogy kezdik az emberek felfedezni, hogy EZ a normális. A nemnormális dolog az volt, amikor a kommunizmusban mindenkit a városokba telepítettek. Na az volt a beteg dolog és az, hogy ezt az emberek tömegekben még most sem ismerik fel. További sok sikert és boldogságot kívánok a vidéki léthez! Tetszett a cikk, csak miért kell ilyen “jéé, a nap sárga” rácsodálkozós, városi liba stílusban írni. Szóval ha már lelibázza a vidéki lányokat, akkor elmondanám az ő védelmükben, hogy lehet, hogy nincs 3 diplomájuk, de az élethez több közük van, mint bármelyik festett seggű városi társuknak. Amiről Ön ír, kiválóan mutatja meg, hogy a városi mentalitás mennyire beteg és elidegenedett. Tisztelettel! 🙂
Kedves Júlia, öröm, hogy ilyen szépeket írsz a vidékre költözésedről és az ottani első évről.
Mi is falusiak lettünk 2,5 hónapja.
Legnagyobb probléma, hogy nőként, anyaként egyszerűen nem találok munkahelyet. Itt amúgy is a nők 80%-a háztartásbeli. Azonban a férfiakat is rendesen alul fizetik, így garantált a létminimum vagy az alatti színvonal. Ha van, addj tippeket kérlek, mivel lehetne ezen javítani. Ja és itt sajnos az összefogást csak gallyak gyűjtésekor ismerik, amikor kézbefogják a sok vékony ágat… Pedig nagy reményekkel vágtunk neki. Visszakozás nincs, azonban a reményhal is csak állat.
Mikor költöztünk, a 8.hónapban voltam, már nem dolgoztam. Amúgy marketing….
Azt meg lehet kérdezni, hogy mivel foglalkoztál falura költözésed előtt? Nem volt nehéz otthagyni?
Teljesen megértem ezt is, amit Te írsz. Szorítok, hogy sikerüljön a Budapesti élet.:)
Milyen érdekes…pont az ellenkezőjét érzem/élem át. Egész életemben falun éltem, és így 30 fölött (szingliként) már alig várom, hogy munkát kapjak Budapesten!! Most még így gondolom, de persze gyerekekkel/családdal teljesen más lehet. Utálom, hogy reggel 8-kor már nincs kenyér a boltban (kivéve, ha megrendelem!!), hogy mindenki ismer, hogy mindenki tud(ni vél)rólam mindent!A kertről meg mindig csak a munka jut eszembe, amit egyáltalán nem szeretek, csak muszáj-tennivaló. A blog nagyon élvezetes, tetszenek az írások, csak a fenti gondolatok megfogalmazódtak bennem.
Hajrá!:)
A metrón “senkire nem nézünk rá” emberek kifejezés nagyon jó, és találó! Mert tényleg ez van. Hirtelen nekem is kedvem támadt vidékre költözni! 🙂
Kedves Julia, élvezetes olvasni az írásaidat.