Ez most rendhagyó lesz… Hol is kezdjem? Ez a blog a sütikről szól. De szól egy házról, ahol elkezdődött. A házról, amitől pár napja megváltunk…
Megváltunk, mert rengeteg változás történik életünkben. Nem szeretnék továbbra sem magánéletet vinni a blogba, így egy mondatban foglalom össze az előző sok hónap történését: férjemmel külön utakon folytatjuk tovább… A ház pedig eladásra került. Nagyon szerettem, életem fontos szakaszában éltem benne. Felújítottuk, csinosítgattuk, benne van szívem, lelkem. Minden vevőjelöltnél volt egy kis görcs a gyomromban. Sokan voltak, akiknél titkon azt reméltem, csak ők ne vegyék meg… Mert nem jelentené nekik azt, amit nekünk.
Viszont vannak csodák, amit én most a saját bőrömön tapasztalok. Egy szép napsütéses délelőttön jött Lulu. Pestről, vonattal. Ismeritek az érzést, mikor elsőre tudod valakiről, hogy jó ember? Na nála ilyen volt. És már ott, akkor, az első megtekintésnél látszott rajta, hogy beleszeretett a házba. És ezt nem titkolta. Pedig azt hiszem sokan titkolták volna, hogy majd az áron tudjunk huzavonázni, és én nehogy észrevegyem, hogy neki ez annyira, de annyira… Ott maradt, leült, beszélgettünk, és tudtam, hogy megveszi. Tudtam, hogy ő vigyázni fog rá, és azt is tudtam, hogy neki akarom eladni. Pár napon belül meg is egyeztünk, elintéztük a piszkos anyagi huzavonát, ami igazából nem is volt az, mert egy húron pendültünk.
Majd Lulu jött másodszor is, ezzel a találkozással pedig a mit csinálok beszélgetés. Mikor megemlítettem a blogot, hatalmas elkerekedett szemekkel kérdezte, hogy tényleg én írom??? Mert ő szereti, olvassa. Konkrétan a házra nem emlékezett, de akkor elkezdődött egy tök jó beszélgetés, és egyre inkább azt éreztem, a lehető legjobb emberhez került.
Majd ma felhívott. Hogy rendezget, pakolgat. És megtalálta a gépén azt a mappát, amit még évekkel ezelőtt hozott létre. A “Majd ha lesz házam” mappát… Oda gyűjtötte az inspirációkat, amiket éppen talált a neten. Most elkezdte megnyitogatni, és a második ház a mi házunk volt. Még 2012-ben mentette el, mikor megjelent az Otthon Vidéken blogon. Ahogy ezt elmesélte, kirázott a hideg… És most azt érzem, nincsenek véletlenek. Tényleg itt van a sors keze, vagy nevezzük ezt bárminek is. Ő megvette azt a házat, amit évek óta kinézett, hogy majd ha lesz háza, ilyesmi lesz… Az én szívemről pedig legördült egy hatalmas kő. Mert bármilyen nehéz is volt lezárni életem ezen részét, most azt érzem, legalább a házat viszi tovább valaki, aki ugyanazt fogja érezni, amit én mindig is éreztem ott…
Én az életemet városiként folytatom tovább. Nem azért, mert nem szerettem falusi lenni, hanem azért, mert jelenlegi céljaimnak, terveimnek ez így jobban megfelel. Így meg is osztom veletek azt, amit már egy ideje szeretnék. Megnyitom pár hónap múlva saját kis cukrászüzemem. Most ebbe teszem bele szívem-lelkem. A blog természetesen megy tovább. Remélem elnézitek nekem, hogy nem változtatom meg a nevét. Szívem mélyén továbbra is falusi liba maradok.